Bloodmoon - Supportforum

Vissza   Bloodmoon - Supportforum > Board Archives > Archive Community Area

 
 
Téma eszközök Megjelenítési módok
Régi 2011-10-27, 19:04   #1
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás A sötétség lovagjai világa! (novellák)

A Sötétség Lovagjai
Előzmény

A világ sötét nappalra ébredt.
Sötét nappalra, a szó legteljesebb értelmében.
A ragyogóan tűző napot, a gonoszság fekete felhője takarta el.
Az embereket iszonyatos félelem fogta el.
Ám nem csak az embereket.
A rettegés mindent elöntő áradata végigsöpört manókon, trollokon, óriásokon és egyáltalán mindenen és mindenkin.
A koromfekete égbolton vérvörös izzás tűnt fel, mintegy előre jelezve mindazt a pusztítást, mészárlást, ami felülmúlta, a legborzalmasabb rémálmokat is.
És ekkor bekövetkezett az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie.
Galtar hegyén egy férfi állt.
Éjfekete palástját lengette a szél.
Jéghideg zöld tekintete világított a sötétben.
Botja vége kékes fénnyel izzott.
Hosszú percekig állt ott néma csendben.
A várakozás csendje volt ez, a várakozásé, valami irtóztató bekövetkeztére.
És elkezdődött.
A férfi kinyújtotta karját, magasba emelve a botot.
Pár pillanatra mintha megállt volna az idő, majd vérfagyasztó kiáltás hallatszott.
A gonoszság ura, a Sötétség Gyermeke magához hívta választottait.
A levegő remegni kezdett, majd a férfi mellett mintegy varázsütésre, lovasok jelentek meg,
varázslók, éjfekete lovakon, fekete palástban.
Körül állták a férfit. Kezüket szívükhöz és homlokukhoz érintették, majd a férfi felé nyújtották mintegy kifejezve hűségüket, hogy teljes szívükkel és minden tudásukkal szolgálni fogják.
A férfi felemelt kézzel intette csendre híveit.
Botját a hegyoldat borító erdőre irányította.
Hangos szóval felkiáltott: -Draconus targla separorum!
Hirtelen hatalmas szárnyak suhogása hallatszott.
Az erdő felől, egy óriási sárkány közeledett.
Leereszkedett egyenesen a férfi elé.
Ahogy ott ált méltóságteljesen, mindenki láthatta, hatalomra, uralkodásra termett, nem arra, hogy másokat szolgáljon.
És mégis…
Lassan féltérdre ereszkedett, fejét meghajtotta a férfi előtt.
Ám ez a gesztus nem az alázaté, az alárendeltségé volt.
Sokkal inkább az elfogadásé, a másik fél egyenrangúként való elfogadásáé.
A férfi tekintetét a sárkányéba mélyesztette.
A lovasok érezték, valami különös nem mindennapi esemény van itt kibontakozóban.
A sárkány szép lassan felemelkedett, és a férfi egyetlen intésére elindult északra, a férfi szülőhazája irányába.
A lovasok arcán döbbenet, és kíváncsiság tükröződött, ám a férfi csontokig hatoló, sötét pillantása visszatartotta őket, minden kérdezősködéstől.
Egy kivétellel.
A lovas kíváncsisága erősebbnek bizonyult minden ésszerű óvatosságnál. De még a félelem visszatartó erejénél is.
Élete utolsó ostoba cselekedetét követte el.

Odaléptetett a vezér elé.
A Sötétség Gyermeke éppen a terve következő lépésére koncentrált, amikor a lovas megzavarta. Pusztító haragra gerjedt.
A lovasnak arra sem volt ideje, hogy tettét megbánja.
Bensejéből lángok csaptak elő, haja, szakálla pillanatok alatt leégett, a bőr és a hús leolvadt a csontjairól. Társai rémülten figyelték pusztulását.
Tanultak az esetből. Mozdulatlanul várták, mit tesz ezek után uruk és mesterük.
A sötétség egyre sűrűbb lett, Szinte már tapintható.
A hegyen a mágus botjából kiindulva, kékeszöld villámok cikáztak.
Hirtelen a közeli városka felől, a rémület hangjai, jajkiáltásai jutottak el a hegyen összegyűlt csapat füleibe.
Ez volt a jel.
A Sötétség Lovagjai, mint pusztító förgeteg zúdultak le a hegyről.
Lerombolva mindent, lemészárolva mindenkit, aki gonosz hatalmi terveiknek útjába állt.
Elkezdődött a sötétség kora.


*************************************


A Sötétség Lovagjai

Szép napsütéses reggelre ébredtem.
Legalábbis így tűnt. Már rég nem voltak szép reggelek, sem szép napjaink.
Több falu felperzselve. A városok kifosztva, lerombolva.
Még fiatal mágus voltam. Egy kis falucskában éltünk. Szüleim tanítgattak a mágia tudományára.
Átadták mindazt a tudást, amelynek birtokában voltak.
Ami igazán nem volt soknak mondható.
Ezek után, magam igyekeztem minél többre rájönni, illetve ellesni más varázstudók technikáit, ismereteit.
Már korán felismertem a düh, a gyűlölet erejét.

Egy falumbeli fellökött. Ma már tisztán látom, nem volt szándékos, ám akkor nem tudtam racionálisan felmérni a helyzetet.
Utat engedtem az indulataimnak. Kinyújtottam kezemet a férfi felé, egy pontra fókuszálva a mágikus energiákat.
Mint amikor a szél felkap egy tollpihét, és könnyedén repíti tova, úgy szállt el messze a láthatáron túl.
És ez csak a kezdet volt. Amint egyre inkább átadtam magam az indulataimnak, úgy öntötte el bensőmet a harag, a pusztító sötétség.
Egyre több idegen bukkant fel a falunkban. Ki a sötét mágusok elől menekült, ki csak átutazóban volt, harcra készen a világot fenyegető gonosz ellen.
Hallgattam, figyeltem. Csak úgy faltam minden szót. A hírek lenyűgöztek.

Az idegenek beszéltek egy csapat feketemágusról. Egy elitalakulatról, a Sötétség Lovagjairól.
Vágytam őket megismerni. Közéjük kívántam tartozni.
Minden gondolatom azt kiáltotta: - Igen! Én közülük való vagyok! Egy vagyok velük! Egy indulat, egy szív, egy lélek.
És eljött az a reggel. Már csak azért is szépnek tűnt, mert híreket kaptam egy átutazó által, miszerint a Sötétség Lovagjai a falunk felé tartanak.
Bementem apámhoz és közöltem vele elhatározásom. Csatlakozni fogok a Lovagokhoz amint a faluba érnek. (Az fel sem merült bennem hogy esetleg visszautasíthatnak vagy akár, meg is ölhetnek.)
- Térj észhez fiam. Kérlelt apám, majd miután látta, hogy hajthatatlan vagyok könnyekkel a szemében lekevert egy nagy pofont, gondolván hátha így észhez térek.
A pofon csak még jobban megerősített döntésemben. Elmémet elborította a gyűlölet gyilkos hulláma.
- Ha megérkeznek, remélem, porig rombolják ezt a koszfészket, és te leszel az első, akit megölnek. Kiáltottam apám felé.
Apám csak állt ott. Arcán könnycseppek csorogtak, szemében döbbenet, bánat, és szeretet különleges egyvelege csillogott.
Már régen megbántam ezerszer is ezt a pillanatot. Ezt a gonosz kijelentésemet.
Ha visszafordíthatnám az időt, életemet adnám apámért. Ám már késő.
Kifordultam a szobából. Hátat fordítottam apámnak, anyámnak, hátat fordítottam szeretetüknek, irántam érzett aggodalmuknak. Tejesen átadva magam a bensőmben dúló gonosz érzéseknek, indulatoknak.
Ahogy kifutottam abból a házból, amit addig az otthonomnak nevezhettem, eldöntöttem lezártam eddigi életemet.
Ők többé nem az én népem. Ez a falucska többé nem az én falum.
Csak egy volt számomra a pusztulásra ítélt falvak közül, mely még pillanatnyilag köztem és terveim között állt.
Egy óra múltán kiáltások jajgatások hangja jutott a fülembe. A falucska északi része felől menekülő emberek rohantak, nyomukban hatalmas éjfekete lovakon, fekete palástban, a Sötétség Lovagjai vágtattak. Amerre elhaladtak, megégett hullák, rémülettől eltorzult arcú tetemek hevertek.
A csapat élén egy fekete hajú, izzó tekintetű mágus haladt. Már megjelenése is rémületet keltett ellenségeiben. Sugárzott belőle a hatalom, a sötétség mindent átható jeges fuvallata.
Senki nem tudott ellenállni neki.
Éppen két támadójával küzdött, amikor szemem sarkából megpillantottam egy harmadikat.
Biztos voltam benne, ő is megérezte a veszélyt, és képes lett volna egyedül is elhárítani.
Mégis úgy véltem, itt az ideje közbelépni. Megmutatni mire is vagyok képes.
Kinyújtott kézzel, lobogó hajjal álltam ott a falucska utcáján. A következő pillanatban, csontokig, velőkig hatoló borzalmas ordítás hallatszott, majd néma csend.
Ekkor vettem észre…
Az apám volt az. Valami iszonyatos erő szaggatta darabokra.
Magam is meglepődtem a történteken, nem is gondoltam volna, hogy a sötét indulatok ilyen erőt adnak, hogy képes lehetek ilyen borzalmas pusztításra.
A sötét varázsló rám nézett. Társai is körém gyülekeztek. Várták vezetőjük döntését a sorsom felől, készen arra is, hogy elpusztítsanak, ha ő így határoz.
- Ki vagy? Tudakolta.
A nevem Zaguldron feleltem.
Sötét jeges pillantása lelkemig hatolt.
- Készen állsz, hogy csatlakozz hozzánk? Kérdezte.
- Nincs más vágyam azóta, hogy az első híreket meghallottam a nagyszerű tetteik felől. Válaszoltam.
Elővezettek egy lovat. Vállamra borítottak egy fekete palástot.
Útnak indultunk. A lovaglás nem okozott gondot, a falumban is voltak lovak, elég jó lovasnak számítottam.
Az egyik sötét lovag mellém léptetett.
- Nem kis dolog az, ami veled történt. Mondta. – A Sötétség Gyermeke nem szokott ilyen fiatalokat befogadni a csapatba. Általában elpusztítja őket. Nagy hatást gyakorolt rá, amit ott a faluban véghezvittél.
Így tudtam meg a gonoszság urának, akkori mesteremnek nevét.
Ezek után hosszú éveket töltöttem a Sötétség lovagjaként. A gonoszok közt is kimagaslottak cselekedeteim, melyeket elmesélni is maga a tömény iszonyat.
Egyik küzdelem után melyben társaimmal vettem részt, egyedül folytattam utamat.
Hirtelen mintha a semmiből jöttek volna elő mindenfelől ellenség rontott rám.
Megölték a lovamat, magam is csak alig éltem már.
Elvesztettem az eszméletemet. Mindmáig nem értem, miért nem öltek meg? Miért nem fejezték be, amit elkezdtek.
Amikor magamhoz tértem már nem az úton hevertem. Egy kis szobácskában voltam.
Egy férfi hajolt fölém. Ezt az arcot már láttam. Éppen egy falut pusztítottunk el. Ő is ott volt.
Bátran harcolt ellenünk. Csak akkor adta fel, és távozott el, amikor már látta, hogy nincs kiút.
Vagy a falucska pusztul el, vagy ő is a faluval együtt.
Ezt az arcot soha nem tudom elfelejteni. A szeme mélyen gyökerező szeretetet sugárzott.
Ilyen őszinte mély szeretetet eddig talán csak szüleim arcán láttam.
Nem értettem.
Nem értettem miért vitt el magához, miért ápolt olyan odaadóan, azok után amiket tettem, amely cselekedeteimet saját szemével is láthatott.
Első gondolatom az volt, megölöm. Mégsem tudtam megtenni, valami visszatartott.
Sokáig küzdött a bennem rejlő sötétség ellen.
Én ameddig tudtam ellenálltam, végül mégis az ősi Fény ereje győzött.
Átáradt rajtam átmosta testemet, lelkemet, egész valómat.
Ezután már kész voltam elfogadni mindazon igazságokat, melyeket Zingdrlán tárt fel előttem.
Elmondta, hogy mestere rábízta az ősi Fénymágia bölcsességét, és bennem méltó tanítványra lelt.
Mint hűsítő folyóvizet, ittam minden szavát.
Ahogy egyre előbbre haladtam tanulmányaimban, úgy ébredtem rá mindarra a sok szörnyűségre, amit elkövettem. Ezer élet sem lenne elég, hogy mindezt jóvátegyem. Szeretet öntötte el szívemet, a szüleim iránt, szülőfalum lakói iránt, mesterem iránt, és mindazok iránt is, akiket még csak nem is ismertem, mégis kész voltam akár az életemet is feláldozni értük.
Felismertem hogy a világnak csak akkor van esélye, ha hozzám hasonlóan, más Sötét Lovagok is kiszabadulnak sötét indulataik fogságából, és csatlakoznak a gonoszság elleni harchoz.
Ez az én küldetésem volt. Más ezt nem tudta volna véghezvinni. Még nekem is veszélyes volt.
Akár meg is ölhettek volna, ám ez a lehetőség sem tarthatott vissza. Meg kellett tennem.
Még ha tudtam is, hogy még a mesterem sem igazán érti, miért is teszem.
A Sötét Lovagoknak így, vagy úgy, végük kellett legyen.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-10-27, 19:05   #2
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás A Sötétség Lovagjai 2. rész. A Fényharcosok

Sötét napok jártak akkoriban. A mágusvilág két részre szakadt.
A Fény Mestere, az igazság, az ősi bölcsesség őrzője Balgdiron már nem volt az élők sorában.
Úgy tűnt, a világ megállíthatatlanul menetel az elképzelhetetlen borzalmak szakadékába a
mindent elárasztó, pusztító gonosz sötétségbe.
A mágusvilág azon része, mely nem hódolt be a sötétség uralmának, elkeseredett, hiábavalónak tűnő harcot vívott a sötét mágusok seregei ellen.
A gonoszok közül is a leggonoszabbak voltak a Sötétség Lovagjai.
Amerre felbukkantak rémület járt a nyomukban. Felégetett falvak, lemészárolt emberek.
Nem kíméltek senkit, sem öreget, sem anyát, sem gyermekét.
És ha valakit életben hagytak, ezerszer is kívánta volna inkább a halált, mint azokat a borzalmakat, amiket végig kellett szenvednie, az enyhülés legkisebb reménye nélkül.
Senki nem gondolta volna hogy a reménysugár éppen innen, a gonoszok leggonoszabbjai közül fog felcsillanni.
Már tapasztalt mágus voltam.
Balgdiron mester tanítványaként a mágusvilág sokat várt tőlem. Ám én még mindig nem éreztem teljesen készen magamat ilyen nagy feladatokra.
Még emlékeztem mesterem utolsó szavaira. Bízd magad a Fényre Zingdrlán, és az ősi erő megtart, vezet, segít, ha kell. Te vagy a legjobb tanítványom. Méltó utódom leszel. Add tovább, amire tanítottalak, hogy soha ne hunyjon ki világunkban az ősi Fény.
Ám legyen.
Egyedül úgy sincs sok esélyem.
A többi varázsló és boszorkány pedig, ha minden tudását beleadva harcolt is a feketemágusok ellen, kisebb győzelmeik ellenére is hatalmas veszteségeket szenvedtek.
Egyik alkalommal éppen egy kis falucskában tartózkodtam, amikor elhomályosult az égbolt, és egy sereg feketébe öltözött lovas közeledett vágtatva a falu felé.
Ekkor láttam őt először.
A csata igen rövidnek ígérkezett. A Lovagok szinte minden ellenállás nélkül foglalták el, és rombolták földig a falucskát.
Bár magam is kivettem a részem az ellenük való küzdelemből, láttam, hogy a túlerő előbb-utóbb győzni fog. Még nem jött el az én időm.
Évekkel később, mikor már mindenki biztos volt benne hogy a sötétség visszafordíthatatlanul tért nyert a világban, megtörtént, aminek meg kellett történnie.
Már rég eldöntöttem, hogy eleget teszek mesterem utasításának, és tovább adom mindazt a bölcsességet, tudást, melyet tőle szereztem.
A Fény mágiájának ismerte, egyre jobban kiteljesedett bennem. Már rég sikerült legyőznöm
mindazon kételyeket melyek azelőtt bennem lakoztak.
Nem állítanám, hogy fel sem merültek bennem kételyek, ám nem engedtem, hogy ezek leuralják az életemet.
Amikor eldöntöttem, hogy tanítványt fogadok magam mellé, mintegy varázsütésre tanulni vágyók sokasága szállta meg kicsiny otthonomat, nem szívesen tettem, mégis el kellett
utasítanom őket, mivel nem találtam meg köztük azt, akinek továbbadhattam volna a tudást, akin éreztem volna, hogy megvan benne a képesség az ősi Fény mágiájának elsajátítására.
Elindultam hát, és így sikerült ismét találkoznom vele. Amint mentem az úton megláttam.
Már hallottam hírét. Fiatal kora ellenére a leggonoszabb Lovagok egyikének tartották.
Éjfekete lova az út szélén hevert döglötten, ő sem volt éppen szívderítő látvány, és bár ezt igazából azelőtt sem lehetett volna elmondani róla, ám így, sérülten, legyőzötten, élet és halál között még kevésbé.
Hazavittem, Más talán hagyta volna meghalni, de én megéreztem a benne rejlő lehetőséget.
A lehetőséget a jóra, az igazságra, a szeretetre, és ami nem kevésbé fontos, arra, hogy befogadja, megértse, és megélje a Fénymágia bölcsességeit.
Nem volt vele könnyű dolgom, mégis hittem nem tévedtem vele kapcsolatban.
Már a nevét is tudtam. Zaguldron.
Hosszú időt töltöttünk együtt. Büszkeséggel töltött el, amikor úgy tűnt, még engem a mesterét is túlszárnyal. Barátomnak tekintettem, és ő is engem.
Egy napon mikor már úgy látta kellőképpen felkészült, megdöbbentő bejelentéssel állt elő.
- Visszatérek a Sötétség Lovagjai közé. Mondta.
Nem értettem. Talán tévedtem volna felőle? Talán csak még erősebb gonoszt szabadítottam a világra? Hiába figyeltem nem éreztem, hogy bármi gonosz szándék lett volna a kijelentése mögött.
Akkor hát mi is ez az egész?
- Visszatérek barátom, mert biztos vagyok benne, hogy vannak mások is, akiket még meg lehet menteni a sötétségtől, a saját gonoszságuktól, mint te mentettél meg engem.
Nem tetszett az ötlet, hiszen mi lesz, ha felülkerekedik a sötét énje? Mégsem tarthattam vissza.
Ez volt a fordulópont a sötétség elleni harcban.
Többen csatlakoztak hozzá a Sötét Lovagok közül.
Közülük kerültek ki a Fény Harcosai. Bár nem mindben volt meg a képesség a Fénymágia elsajátítására. Mégis lelkesen harcoltak a gonoszság ellen. Készek voltak akár az
életüket is feláldozni a sötétség ellen vívott harcukban.
Akik pedig nem csatlakoztak, azokat a Fény Harcosai módszeresen felszámolták.
Míg végül már csak a leggonoszabb mágus maradt.
A Sötétség Gyermeke. Ám végül csak egy ősi varázslatnak köszönhetően sikerült megmentenie az életét a nemlétbe menekülve évezredekig.
Ezek után már könnyűszerrel fel tudta venni a mágus társadalom a harcot a még létező feketemágusok ellen.
Ha kellett, számíthattak a Fény Harcosainak segítségére.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-10-27, 19:06   #3
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás Már értem!

Gonosz idők voltak.
A Sötétség Lovagjai válogatás nélkül gyilkoltak.
Lemészároltak férfit, nőt, gyermeket.
Szegény feleségem, soha nem ártott senkinek.
És a kislányom, még alig töltötte be az ötödik évét.
Ma is előttem van a kép, egyik pillanatban még hallom kislányom csilingelő vidám kacaját, feleségem kedves lágy hangját, amint a kislányomat szórakoztatja.
A következőben már a rémület sikolyait, lovak patáinak dobogását.
A feleségemből és a kislányomból csak egy marék hamu maradt.
Ezért is töltött el örömmel, amikor Telginor összegyűjtött minket és közölte velünk, a Sötétség Lovagjainak egyikét megyünk megtámadni.
Telginor pontosan tudta hol és mikor kell támadnunk.
Előre látta a jövőt, a bekövetkezendő eseményeket.
Velünk csak annyit közölt mindezekből, amennyit szükségesnek látott.
A férfi egyedül volt.
Lassan haladt az úton, amikor felbukkantunk minden irányból, a közvetlen közelében.
Jól megkoreografált támadás volt.
Látszott, nem tud sokáig ellenállni.
Többen is voltak közülünk, akiknek személyes okuk is volt leszámolni a Sötétség Lovagjaival.
A lova hamarosan elpusztult, én a feleségemre gondoltam, és a gyermekemre.
Igyekeztem a lova után küldeni.
Egyre fáradt, majd az egyik támadás során elvesztette eszméletét.
Telginor leállította a támadást.
Bármennyire is tiszteltük az öreg varázslót, nem volt könnyű megállni, hogy el ne pusztítsuk a földön fekvő szörnyeteget.
Nem igazán értettük Telginor indítékait.
Miután eltávoztunk, még elhatároztam, lesz, ami lesz, visszamegyek és megölöm a sötét varázslót.
Megbosszulom szeretteim halálát.
Ahogy felbukkantam észrevettem, egy sötétzöld palástba öltözött varázsló hajolt a Sötétség Lovagja fölé.
Egyből felismertem. Zingdrlán volt az.
Nem mertem szembeszállni vele.
Tudtam, hogy a Fény mesterének, Balgdironnak volt a tanítványa.
Figyeltem amint lehajol a földön fekvőhöz, arca mérhetetlen szeretetet, és felfoghatatlan ősi bölcsességet sugárzott.
Minden erejét összeszedve vállára vette a férfit, és elindult vele.
Egy ideig még néztem távolodó lépteit.
Majd mivel nem volt miért maradnom, én is hazatértem.
Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem tettem meg, amit elhatároztam.
Úgy éreztem, cserbenhagytam a családomat.
Évek múltán, éppen Gordmor városba tartottunk egyetlen öcsémmel.
Már csak ő maradt nekem.
Egy erdő mellett haladtunk el.
Az úton felbukkant velünk szemben egy lovas, éjfekete lovon, fekete palástban.
A Sötétség lovagjai közül való volt.
Megállt az öcsém előtt, felemelt pálcával, készen arra, hogy egy szempillantás alatt iszonyatos pusztulásba taszítsa.
Ám mielőtt még kimondhatta volna a halált hozó szavakat, az erdőből egy tűzvörös palástot viselő varázsló vágtatott elő egyenesen az öcsém elé.
Felemelt kezét kinyújtotta a feketemágus ellen.
A pálca lángra lobbant a mágus kezében, s a Sötétség Lovagja holtan fordult le a lováról.
Hálatelt szívvel fordultam öcsém megmentője felé.
Tekintetében szeretet és bánat csillogott.
Egyből felismertem.
Ő volt az, Akit megtámadtunk, akit életben hagytam, bár igazán nem rajtam múlt.
Már örültem, hogy akkor nem öltem meg.
Láttam rajta, ő is felismert.
Szemeiből egy kérdést olvastam ki.
Miért?
Nem tudtam volna választ adni neki, hiszen még a kérdéssel sem voltam tisztában.
Mit, miért?
Miért támadtuk meg, vagy miért hagytuk életben.
Őszintén egyikre sem tudtam volna teljes választ adni.
Az öcsém még mindig reszketett a félelemtől.
A férfi megszólította.
- Nem kell már félned, Nem fenyeget semmi veszély.
A kezeiből ősi fény sugárzott, végigsimította öcsém körül a levegőt.
Megdöbbentem, ilyent még nem láttam eddig.
Egy pillanat alatt kisimultak öcsém rémülettől eltorzult vonásai.
Mély nyugalom, békesség, járta át.
Köszönetet akartam mondani, öcsém megmentéséért.
Ám a férfi, a Fény harcosa, már távol járt.
Már csak messziről látszott szürke lova, vörös palástja.
Csak álltam ott, gondolataimba mélyedve.
Ekkor vált számomra világossá minden.
Felismertem a választ a férfi ki nem mondott kérdésére.
Miért?
Már értem!
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-10-27, 19:08   #4
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás Az elveszett kedves.

Gyönyörű tavasz volt.
A fák rügyeztek, a fű zöldellt, a rétek virágoztak, a madarak vígan daloltak.
Még semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.
Silarion az erdő széli tisztáson heverészett kedvesével Dergnius-al.
Dergnius igazán jó varázsló családból származott.
Apja a helyi mágustanács vezetője volt.
Dergnius is hamarosan kitűnt képességeivel hasonló korú társai közül.
Silarion mégsem ezért szeretett bele.
A férfi kedves személyisége, becsületes jelleme, tiszta mély szeretetről árulkodó tekintete,
egyből megragadta a lány szívét.
Hamarosan kiderült Dergnius is hasonló érzelmeket táplál a fiatal szépség iránt.
Azóta évek teltek el, mégis ahogy ott feküdtek egymás mellett ezen a szépnek induló tavaszi napon, szinte vibrált körülöttük a levegő a szívüket átjáró őszinte szerelem izzásától.
- Drágám, milyen csodálatos a természet. Gyönyörködött a tájban Silarion.
Már vagy ezerszer látta, mégis a tavasz és a szerelem úgy tűnt még szebbé tett mindent.
- Számomra semmi nem lehet szebb nálad.
Még a szépség szimbólumaként emlegetett Dirlián kertjei sem.
A lány tudta, kedvesének minden szava igazi mély szeretetéből fakad.
- Hogy mennek a dolgok a tanácsban? Kérdezte a férfit.
- Bár nem vagyok elragadtatva attól, hogy némelyek úgy tartják, előmenetelemet apám közbenjárásának köszönhetem, mégis örülök hogy ilyen jól alakul a sorsom.
Hamarosan összeköltözhetünk, végre.
Én tudom, hogy megérdemled mindazt, amit elértél, sőt még ennél többet is.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek.
Tekintetük egymásba fonódott. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, míg végül ajkuk forró, szenvedélyes csókban forrt össze.
Hirtelen az idilli pillanatot különös hang törte meg.
A levegőben ősi mágikus rúnával írott betűk izzottak fel.
- Ne haragudj, most el kell mennem. Kérlelte a lányt Dergnius.
Amint tehetem, rohanok vissza ide hozzád.
- Szeretlek. Felelte Silarion. Hogyan is haragudhatnék rád.
Őszinte töretlen szerelemmel várok rád, míg visszatérsz.
Mint hajnalban mikor a nap sugarai bearanyozzák a búzamezőket, úgy aranyozza be majd, szívemet a te visszatérted.
A fiatalember még búcsúzóul egy lágy csókot lehelt szerelme ajkára.
Rövid ideig még ott ált a lány előtt, majd egy pillanat alatt tovatűnt.
Kedvesének távozása után, Silarion felidézte magában a régi emlékeket.
Az első találkozást, amikor megismerkedtek.
A lány éppen egy varázsképesség nélküli családnál vendégeskedett, akik mit sem tudtak varázsló származásáról.
Amint a pályaudvarra igyekezett, hogy haza térjen, észrevette a férfit.
Úgy tűnt vár valakire.
Ahogy meglátta, egyből érezte, még ha nem is értette, sorsuk összefonódott.
Dergnius később elmesélte, maga sem volt tisztában vele, mi vezette akkor, oda, arra a helyre.
Valahol legbelül tudta, ott kell lennie.
Napok teltek el anélkül, hogy látták volna egymást.
Ám mindkettőjük szívében, ott égett a vágy, újra megtalálni a másikat.
Hamarosan lehetőség is nyílt erre.
Egy parkban látták meg egymást ismét, nem messze a lány lakásától.
Hosszú percekig egyikük sem szólt semmit, ám az egymásba fonódó tekintetük szerelmes pillantásaik ékesebben beszéltek minden szónál.
Dergnius szólalt meg először, lágy szerelmes szavai azon nyomban rabulejtették a lány szívét.
Ezek után mindennap találkoztak.
Egyik napon Dergnius egy gyönyörű vörös hajú nő társaságában jelent meg.
Silarion egyből megérezte, a hölgy nem lehet más, mint Dergnius édesanyja.
Eme megérzést az anya és fia közti szembetűnő hasonlóság is megerősítette.
Silarlion és Liandris azonnal megkedvelték egymást.
A szerelmemnek volt kitől örökölnie kedvességét, őszinte tisztaságát, állapította meg a lány már az első pillanatban.
Dergnius hamarosan elérkezettnek látta az időt, hogy kedvesét bemutassa apjának is.
Silariont már a gondolat is páni rémülettel töltötte el.
Mi lesz, ha a családfő nem fogja őt megfelelő partinak találni a fia számára.
Nem akarta elveszteni az egyetlent, élete nagy szerelmét.
Anya és fia hiába bátorítgatták, rámutatva félelme hiábavalóságára, nem sikerült elűzniük rettegését.
Még akkor is reszketett, amikor belépett a kedvese családjának házába.
Amint szembetalálta magát Dergnius apjával, minden félelme egy csapásra semmivé lett.
A férfi éppolyan kedves volt, mint a neje és a fia.
Biztosította a lányt arról, hogy véleménye szerint a fia nem is választhatott volna jobban.
Számára a vagyonnál, az anyagi gazdagságnál többet ért a lány lelki tisztasága, gazdagsága.
Ezek után Silarion többször is megfordult Dergniusék házában.
A fiatalember szülei szinte már családtagnak tekintették.
Szerették volna, ha odaköltözik hozzájuk.
Dergnius, bár szerette szüleit, önálló életre vágyott.
Már nagyon várták a pillanatot mikor végre saját házukba költözhetnek, végleg összekötve életük fonalát.
A gondolataiba mélyedt lányt, a falevelek zörgése zavarta meg.
- Valaki jön.
Biztosan Dergnius érkezett vissza.
Repesett szíve az örömtől.
Az újonnan érkező megállt Silarion előtt.
Nem a kedvese volt az.
Egy feketébe öltözött varázsló állt előtte.
- Ismerlek. Szólította meg a lány a mágust. Draklon vagy, Zanglar fia.
Halott név ez, mint ahogy halottak azok is, akik ismertek ezen a néven. Akik tudták ki voltam azelőtt.
Már csak te maradtál. Felelte a Gonoszság Ura.
Silarion nem könyörgött kegyelemért. Ideje sem volt rá.
Egy pillanat alatt iszonyú fájdalom hasított belé, majd vége volt mindennek.
Holtan esett össze.
A mágus, ahogy jött, úgy el is ment.
Épphogy a Sötétség Gyermeke eltávozott, megérkezett Dergnius.
Ott állt kedvese holtteste felett.
Szemeiből lehulló könnycseppek, mint megannyi gyémánt csillogtak a ragyogó nap fényében.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-10-27, 19:09   #5
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás Álmok hídján - Az "Az elveszett kedves" folytatása!

Már két év telt el, és még mindig, újra és újra az a szörnyű nap töltötte ki gondolatait.
Esténként félelemmel telt szívvel feküdt le, reggelente az aznapi rémálmok után verejtékben úszva ébredt fel.
Ám ezúttal történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egy különös férfi érkezett a városba.
Egy varázsló, aki körül vibrált, szinte izzott a levegő.
Az emberek körülállták a jövevényt.
Dergnius csak egy pillantást vetett az ablakon át, az utcán összegyűlt sokadalomra, majd ismét befelé fordult, magányába, szíve egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalmába.
Az idegen felemelte botját, hirtelen csend támadt.
A tömeg, érdeklődéssel figyelt… vártak.
Hirtelen, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, az emberek mintegy belső parancsnak engedelmeskedve utat nyitottak neki.
Egyenesen Dergnius házához ment, az ajtó kezének egyetlen intésére feltárult.
- Látom mély gyászodat, őszinte fájdalmadat. Mondta
- Ám látom azt is, hogy gyászod napjai véget érnek.
- Szóval én is meghalok? Kérdezte Dergnius.
Azért jöttél talán, hogy megölj engem, megszabadítva mindattól a kíntól, amit már két éve mindennap át kell, hogy éljek.
Azóta mióta elvesztettem azt, aki a legdrágább volt nekem.
- Nagyon szerethetted őt.
- Lelkem teljes odaadásával. Szívem teljes melegével.
Mosolya olyan volt nekem, mint a tavaszi napsütés.
Egyetlen pillantására, a legsivárabb, legkopárabb napokon is virágba borult a lelkem.
- Akkor még nincs elveszve minden. Vigasztalta az idegen.
- Nem azért jöttem, hogy megöljelek. Más dolgok vezéreltek erre a tájra.
Ám megláttalak, és egyből tudtam, hogy ide kell jönnöm, ebbe a házba.
- De miért, ha nem veszed el életemet, ha nem vetsz itt és most véget szenvedéseimnek.
Hiszen vissza úgysem adhatod őt nekem.
Örökre elveszítettem.
- Nem. Nem örökre.
Ha tényleg úgy, olyan mélyen és őszintén szeretted, ahogyan mondtad, akkor nem örökre veszítetted el.
Akkor még van remény a számodra, hogy viszontláthasd őt.
- Én láttalak téged, amint a szívedet mardosó gyötrelem, szertefoszlik.
Láttam, amint karjaidban tartod a lányt.
- De hiszen ez lehetetlen! Kiáltott fel Dergnius.
- Igazad van. Felelte az idegen.
Általában lehetetlen, de nem ebben az esetben, amikor ilyen őszinte, mély az iránta érzett szerelmed.
- Adnál egy kis vizet?
- Természetesen. Felelte Dergnius.
A férfi egy üvegcsét húzott elő a kabátjából, megtöltötte a Dergniustól kapott vízzel, majd az asztalra helyezve fölé tartotta a kezeit.
Két kezéből, kellemes lágy fény áradt, átjárta az üvegcsét, a vizet.
Tessék, ezt idd majd meg este, nyújtotta a fiatalember felé az üveget.
Ez majd megnyugtat, segít átjutni.
- Átjutni?
Hova?
Oda, ahova kell, az álmaid világába.
A többi már csak rajtad múlik.
Ha már ott leszel, biztos vagyok benne, hogy tudni fogod, mit kell tenned.
Dergnius tudta, érezte, a férfi igazat beszél, kezdett szívében újra nyiladozni a remény.
- De nem tudnál, még segíteni? Tanácsot adni mit tegyek odaát?
- Nem. Ez a te utad, ezt magadnak kell végigjárnod, ám én hiszem, hogy sikerrel fogsz járni.
Most mennem kell, de még látjuk egymást.
Ezzel az idegen kilépett az ajtón, majd egy szempillantás alatt tovatűnt.
Dergnius csak ált ott, a szoba közepén, az események okozta meglepetéstől, szoborrá dermedten. Hosszú percekbe telt, míg meg tudott mozdulni.
A nap hátralevő részében a történteken gondolkodott.
Felidézte magában az idegen szavait.
Ahogy leszállt az est és csillagpalástba öltözött az égbolt, Dergnius felvette az asztalról az üvegcsét és egyhajtásra kiitta.
Bensejét melegség, békesség járta át, szemeire álom nehezedett, lefeküdt az ágyra és már aludt is.
Amint kinyitotta szemeit, észrevette, hogy egy virágokkal borított erdőszéli tisztáson áll.
A tisztás arra a helyre emlékeztette, ahol utoljára látta élve Silariont, ahol rátalált kedvese holttestére.
Már többször álmodott arról a helyről, arról a napról, arról a borzalomról szinte minden nap.
Ám ez most más volt.
A hely nem töltötte el félelemmel, rettegéssel, rossz érzésekkel, és a kedvesének holtteste sem volt sehol.
- Ez nem az a hely, ahol megtalálom őt. Gondolta. Tovább kell mennem.
Körültekintett. A tisztás melletti erdőben, a hold ezüstös fénye egy keskeny ösvényt világított meg.
Dergnius tudta, erre kell továbbmennie.
Az út keresztülvezetett az erdőn.
Csend volt, csak a falevelek susogtak, ahogy a lágy fuvallat végigsimított rajtuk.
Az erdőből kiérve egy zöldellő mezőre érkezett, távolabb sziklák látszottak, a mezőn keresztül egy patakocska csordogált.
A sziklák felé indult, továbbra is a belső vezetésre bízva magát.
Bízott az idegen beszédében, de még inkább Silarion iránt érzett szerelmében.
Amint haladt a sziklák felé, a patak egyre inkább kiszélesedett, Folyóvá terebélyesedett, majd egy tengerbe ömlött.
A sziklák közt egy kis öbölben, egy lányt látott a homokban heverni.
Egyből felismerte. Silarion volt az, éppolyan szép volt, mint mielőtt meghalt.
Dergnius fölé hajolt.
A lány szépen egyenletesen lélegzett. Aludt.
Óvatosan a karjaiba vette, vigyázva, hogy fel ne ébressze.
Abban biztos volt, hogy arra nem mehet vissza amerről jött.
Más utat kell találnia, de merre?
A sziklák felé, vagy át a tengeren?
Ahogy ezen elmélkedett, észrevett egy fény nyílást a távolban messze a tenger fölött.
A parttól a fény nyílásig egy vékony, keskeny fényhíd vezetett.
Hirtelen megértette, ez az ő útja.
Tekintetét elfordította a fényhídról és a karjaiban nyugvó szerelmére nézett.
Szívét felülmúlhatatlan békesség és mindent átható szeretet járta át.
Észre sem vette mikor lépett rá a fényhídra. Lába szinte nem is érintette, fölötte suhant.
Ahogy áthaladtak a fény nyíláson, átlépett az álom világából az ébredésbe.
Amint felébredt pillantása a mellette fekvő lányra esett. Szívét boldogság járta át.
Lehelet könnyű csókkal ébresztette szerelmét.
Silarion értetlenül nézett körül.
- de hiszen én meghaltam. Még ma is látom azt az iszonyú tekintetet.
Érzem a hideget, ahogyan átjár, majd elborított a sötétség.
Hogy lehet, hogy mégis élek, mégis itt vagyok? Hogyan lehetséges, hogy ismét láthatom
kedves arcodat, szerető mosolyodat?
- Tiszta szívemből szeretlek. Felelte Dergnius.
- A szerelemem hozott vissza téged, az álmok hídján.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-11-10, 23:46   #6
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás Az elfeledett gyermek

Régen kezdődött mindez, jóval a születésem, sőt még a szüleim születése előtt.
Zargdlon, a Sötétség Gramlondja, a fekete kristálykulcs őrzője átjött a falon, azon, ami a mi világunkat elválasztja az övétől.
A Gramlond szóra a mi nyelvünkben nem található megfelelő kifejezés, úr, mester, őrző, mindez benne van, és még ennél sokkal több.
Amint Zargdlon átlépett a falon, a világunkban meglévő sötétség felerősödött, és megszületett Draklon. Draklon akiből később a Sötétség Gyermeke néven ismert mágus lett.
Ám Zargdlon nem ezért jött. Más, nagyobb tervei voltak, melyek, ha valóra válnak, az komoly következménnyel járt volna minden ismert világra nézve.
Zargdlon látta a múltat, a jelent, a jövőt, az események egymásutániságát. Draklon csupán egy apró pont volt hatalmas tervében, és nem is a legfontosabb.
Zargdlon értem jött. Már akkor azzal, hogy átjött elindított egy folyamatot melynek
eredményeként világrajöttem Zaguldron gyermekeként.
Apám akkor még a Sötétség lovagjai közé tartozott.
Megismerkedett egy fiatal boszorkánnyal, akinek gyermeket nemzett, majd mielőtt még megtudta volna, hogy a lány az ő fiát hordja szíve alatt, odébbállt. Vártak rá a sötét tettek, lerombolt falvak, városok, lemészárolt férfiak, nők, gyermekek.
És eljött a születésem ideje.
Sötét, ködlepte, viharos éjszaka volt. Anyámat szülei az akkori szokások ellenére sem hagyták magára, nem fordultak el tőle, (mint az más boszorkányokkal előfordult, ha a gyermek apja otthagyta, úgy, hogy össze sem voltak házasodva), sőt még a falu lakói is mindenben támogatásukról biztosították.
A bábaasszony már az első pillanatban érezte ez az éjszaka más lesz, mint bármely azelőtti.
A szoba kicsiny volt ám mégis meleget, szeretetet árasztott magából.
Amint megkezdődtek a szülési fájások, hirtelen anyámat valami földöntúli nyugalom szállta meg, a fájdalom megszűnt, a helyét valami belülről jövő kellemes bizsergés vette át.
Ekkor nyilvánult meg először a bennem rejlő hatalom, melynek valódi természetével, jelentőségével sokáig nem voltam tisztában.
Amint a bába anyám kezébe adott, a szoba fénye halványulni kezdett, a hőmérséklet rohamosan csökkent. A gonoszság jelenléte egyre tapinthatóbbá vált.
Ebben az időben, egy távolabbi faluban, egy öreg mágus prófétálni kezdett:
- A fényre eljut a sötétségen át.
Elesik, s felkel, nem hagyja magát.
Az igazért meghal, és nem kér kegyelmet.
Sokakat megment az elfeledett gyermek.
A bábaasszony éppen egy védővarázs mormolásába kezdett, amikor az ajtó kinyílt, és ott állt a zuhogó esőben egy hatalmas termetű férfi, koromfeketébe öltözve, megjelenése rémülettel töltötte el a jelenlevők szívét.
Egyedül bennem nem volt semmi félelem, mivel újszülöttként nem voltam tisztában azzal mi történik körülöttem.
Mégis ösztönösen megéreztem anyám félelmét, s a szívem mélyén megrezdült valami.
A szoba megtelt valami különös illattal, és megjelent középen a levegőben, egy bíborszínben ragyogó spirál.
A férfi először a spirálra nézett, majd rám. Arca egy pillanatra mély rémületet tükrözött, ám ez nem tartott tovább egy szempillantásnál.
A következő pillanatban kinyújtotta kezét, anyám megdermedt, én pedig lebegni kezdtem a férfi felé. Magához szorított, megfordult, a levegő vibrálni kezdett előtte, átlépett a vibráláson és eltűnt, velem együtt.
Ő volt az, Zargdlon. Ő tisztában volt a bennem rejlő erő mibenlétével. Rettegett tőle, és egyidejűleg vágyott is arra, hogy a bennem levő titokzatos hatalom által világokat hajthasson gonosz, hideg, pusztító uralma alá.
Évek teltek el. Ahogy cseperedtem, a sötétség, a gonoszság, ami körülvett, napról napra egyre mélyebbre hatolt a szívembe, hidegséggel, kétségekkel, rémülettel, haraggal, gyűlölettel töltve meg,
Ám, amiről sem én, sem az elrablóm, tanítómesterem nem tudtunk, hogy még a születésem előtt történt valami.
A szülői házat, ahol anyám az öccsével, és a nagyszüleimmel együtt lakott, felkereste az akkori kor legmegbecsültebb, legnagyobb hatalmú mágusa Balgdiron a Fény mestere.
Anyámék szinte ledermedtek a nagy megtiszteltetés hatására.
Balgdiron az ágyhoz lépett, kezeit ráhelyezte anyám gömbölyödő hasára. Fény áradt belőlük mely egyenesen a szívemre irányult. Egyszercsak a szívem legmélyén egy pillanatra egy az ősi Fényből álló kristály ragyogott fel mintegy válaszul a Balgdiron kezéből áradó fényre.
Ez az esemény jelentősen meghatározta a jövőmet, és a világok sorsának alakulását.
Ahogy teltek múltak az évek úgy erősödött bennem a gonosz hideg sötétség.
Mesteremmel figyeltük a világokban levő sötét mágusok tevékenykedéseit, és a kristálykulcs segítségével átmentünk más világokba is, úgy, ahogy ama napon mesterem eljött értem, hogy elragadjon anyám karjaiból. A bennem növekvő sötétséggel együtt nőtt a tudásom is.
Megtanultam koncentrálni, irányítani dühömet, haragomat, gyűlöletemet. Kezem egyetlen intésére fekete spirál jelent meg a levegőben, ez a spirál, a fekete kristálykulccsal együtt kaput nyitott a mérhetetlen sötétségre. Éreztük, ahogy a gonosz erők energiák átjárják a világunkat, felerősítik képességeinket, sötét gondolatainkat, érzelmeinket.
Ám a bennem növekvő sötétség ellenére, bensőmet mégis kétségek mardosták.
Fel-felsejlett egy-egy régi emlék. Egy meleg szeretettel teli hely, lágy ölelő anyai kezek, és valami csodálatos ősi fény, mely átjárta az egész testem elhatolva legbensőbb lényemig.
Az emlékekre válaszul megrezdült bennem az elrejtett titkos Fényvarázs, pislákolni kezdett az ősi Fény kristálya. Ahogy erősödtek bennem az emlékek, úgy növekedtek bennem a kétségek.
A kétségek, a sötét gondolatok, érzelmek felől, sőt még a mesterem iránt is.
Ő érezte a bennem lévő vívódást, ám nem ismerte fel annak forrását, így nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
A kétségeim erősödésével, a Fénykristály eleinte csak pislákoló fénye egyre ragyogóbbá vált.
Elkezdte kiszorítani a bennem levő sötétséget, ám a Fény győzelméig még rögös út vezetett.
Ezalatt, abban a világban, amelyből származom, és amelyet most már az otthonomnak tekintek, történt valami.
A Sötétség Gyermekének elitcsapata, a Sötétség Lovagjai közül az egyik, név szerint Zaguldron átállt, és másokat is magával vont. A Fény harcosainak nevezték magukat, és komoly csapásokat mértek a Sötétség Gyermekének követőire.
Ekkor még nem tudtam, hogy Zaguldron az apám.
Zargdlon iszonyatos haragra gerjedt,
-Zaguldronnak és követőinek pusztulniuk kell! - fröcsögte.
Átkeltük a falon, hogy végrehajtsuk a halálos ítéletet a Fény harcosain.
Amint ráleltünk Zaguldronra, (egyedül volt) Zargdlon rámparancsolt,
- Pusztítsd el!
Engedelmeskedtem mesterem parancsának, halálos csapásra emeltem kezemet.
A sötét vihar, a legrettenetesebb pusztító erő, amit mágus valaha el tud képzelni egyre erősebben kavargott körülöttem készen, hogy lesújtson, úgy hogy Zaguldronnak híre se maradjon ezen a földön.
Ám ekkor hirtelen hatalmas fény tört át a gonosz sötét varázslaton, kiűzve minden gyűlöletet, haragot, minden sötétséget.
A fénykristály ragyogása átmosta gondolataimat, érzelmeimet, Felerősítette az ősi titkos hatalmat mely addig is erőm forrása volt. Egy pillanatra megnyílt előttem a múlt, a jelen, és részben a jövő is. Felismertem az igazi származásomat és megláttam a sorsomat.
Mindeközben a mesterem kezében levő kristálykulcs darabokra hullott szét.
Itt ragadtunk.
Haragja iszonyatos volt.
Tisztában voltam azzal mire készül, mivel én nem hajtottam végre feladatomat, ő maga akart végezni apámmal.
Ezt nem engedhettem, meg kellett állítanom, bár tudtam, ez csak a saját életem árán
lehetséges.
Nem véletlenül rettegett az ősi erőtől, titkos hatalomtól melyet születésemmel örököltem, és ami már sok–sok évezrede most bukkant csak fel, bennem.
Mégis még ennek a képességnek a birtokában is csak úgy győzhettem, hogy tisztában voltam vele, ezt a küzdelmet én sem sokáig élem túl.
Amikor szembefordultam vele, már tudta mire készülök, arca egyszerre tükrözött gyűlöletet, félelmet, és valami rettenetes iszonyt.
Hirtelen a levegőben felbukkant egy bíborszín spirál, olyan, mint annak idején anyám otthonában, csak sokkal erősebb majd a Fénykristályból egy sugár indult a spirál felé, a két fény egymást erősítette majd a spirálból hirtelen egy sugár sújtott le, oda, ahol Zargdlon állt.
Eközben természetesen ő sem tétlenkedett ám bármennyire is igyekezett támadásai nem tudtak kárt tenni bennem.
A fénysugár egy szempillantás alatt megsemmisítette Zargdlont, ám ez a varázslat teljesen felemészt engem is, ekkora hatalmat nem bír el ez az emberi test.
Ahogy ott álltam a fájdalomtól kétrét görnyedve, egyszerre egy másik, idős mágus bukkant fel apám mellett.
-Ő is egy sötét mágus? Öljem meg? - Kérdezte.
- Ne! - Felelte apám
-Ő mentette meg az életemet.
Igyekeztem összeszedni minden erőmet.
Még nem halhattam meg, még nem.
Addig nem, amíg el nem mondtam neki.
- Szeretlek apám.
Zaguldron csodálkozva tekintett rám.
- Mit mondtál? –kérdezte.
- Emlékszel még Hurienre? Gyönyörű nő volt.
Megajándékozott téged a szerelmével, sem előtted, nem szeretett mást, sem utánad.
De te ott hagytad. Ekkor már egy gyermeket hordott a szíve alatt, a te gyermekedet és ez a gyermek én voltam.
Mégsem haragszom rád. Szeretlek.
- válaszoltam minden erőmet összeszedve.
Ekkor megszólalt az öreg.
- Egy jóslat hangzott el régen egy kis faluban, mely még ma is szájról-szájra jár reményt ébresztve eme nehéz időkben.
A jóslat így szól:
„- A fényre eljut a sötétségen át.
Elesik, s felkel, nem hagyja magát.
Az igazért meghal, és nem kér kegyelmet.
Sokakat megment az elfeledett gyermek.”
Ez a jóslat most teljesedett be.
Te vagy az elfeledett gyermek.
Apám átölelt, megpróbáltak felsegíteni.
- Magunkkal viszünk fiam, jó gyógyítóink vannak. –mondta
- Ne! Inkább hagyjatok itt. –feleltem
Rajtam már úgysem segíthettek, de rátok még sok fontos feladat vár, mindaddig nem adhatjátok fel a harcot, amíg vissza nem szorítjátok a sötétség erőit.
Ezután ők távoztak, magamra hagyva fájdalmaimmal, és azzal az örömteli tudattal, hogy bár már csak perceim vannak hátra, mégis, életem nem volt hiábavaló.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-11-10, 23:48   #7
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás Kőrforgás

Végre felébredtem!
Visszatértem oly sok év után. És ez az ostoba még csak fel sem fogta, mi történik vele.
Évezredek távolából érkeztem, és bár egyszer már sikerült visszatérnem, nem értette, mi történik vele, sikerült elnyomnia, elfojtania önmagában. Sok évig tartó sötétség, nemlét vett
körül, mire ismét felszínre jöhettem.
Pedig mennyit segítettem neki, mégis így hálálta meg. Hatalmat, erőt kapott tőlem.
Megízlelhette a sötétség erejét, a mágia hatalmát. Amikor elragadta az indulat, hatalmas mágikus vihar támadt. Más örült volna ekkora hatalom láttán. Ő inkább csak megrettent.
Nem értette mi ez az egész, pedig akkor már ízlelgette a varázslás tudományának örömét. Azt hitte ez a kis senki, mindez tőle ered, és hogy meg tud maradni a jóság és igazság ösvényén nem térve át a fekete mágia útjára. Néha érezte magában a fortyogó, feltörni készülő indulatokat, a dühöt, a gyűlöletet.
Én magam is elcsodálkoztam ezen, és mindeközben ez örömmel is töltött el. Úgy láttam egy igazi társra leltem benne, ám őt elborzasztotta a benne rejlő sötétség. Néha én is borzongással,
vegyes tisztelettel néztem rá, és bár mágikus képességeit tőlem belőlem nyerte, éreztem benne valamit.
Nem tudtam mi is ez. Valami ősi, valami ösztönös. Így sikerült végül is megszabadulnia tőlem, mégha csak ideiglenesen is.
Amikor először öntudatra ébredtem újra, évszázadok, évezredek után, csak lassan sikerült visszanyernem emlékeim. Előjöttek mind, a régi társak, és a régi ellenségek képei, visszfényei. Ismét emlékeztem a nagy csatákra, az árulásokra, a legfőbb árulóra, aki az idők folyamán oly sok nevet használt, a legismertebb ezek közül Merlin.
Ám én ismertem őt.
Tudtam az igazi nevét, az igazi énjét, láttam a sötétség lovagjaként, s tanúja voltam mikor
szembe fordult önnön magával, s mindazokkal, akik bíztak benne. Sokan pusztultak el közülünk az árulása miatt.
Én is csak egy ősi varázslatnak köszönhettem megmenekülésemet, ám így is mintegy tudat
nélküli nemlétezőként kellett átsodródnom az idő folyamán, míg ebben az emberben megfelelő otthonra leltem. Legalábbis így éreztem minekután sikerült felszínre bukkannom a semmiből.
Ám benne is csak egy újabb árulót találtam. Mégis megbocsátom neki, mert nem volt tisztában sem azzal, mi történik, sem a tettei ostobaságával, hiábavalóságával. Még mindig remélem, sikerül teljesen felszabadítani a benne rejlő végtelen sötétséget, és így komoly társat erős szövetségest szereznem terveimhez.
Biztos vagyok, hogy Zaguldron az áruló, a fényharcos, még él valahol. Ki tudja, hogy ezernyi neve közül most melyiket használja, ám bármily név mögé bújik is, megtalálom, elpusztítom.
Mi ez, már megint? Ismét megpróbál száműzni ez a kis pondró a feledésbe. Most nem lesz olyan sikeres, mint előző alkalommal. Akkor felkészületlenül ért. Most már védekezni is tudok, s ha kell, teljesen megsemmisítem, és uralmam alá vonom a testét, mely eddig lakhelyéül szolgált lényegi eszenciámnak.
Valami történik. Ősi erők rezdülését érzem, s látom miként ébred tudatára ez az ember mágikus képességeinek. Valami leblokkol. Nem tudom megakadályozni. Mi ez a fény?
Valahonnan belülről fakad. Lénye legmélyéről, és mégis érzem, máshol van a forrása, valahol túl téren és időn.
Körülvesz, szorít, a belőle áradó jóság, igazság, szeretet undorral tölt el. Egyre fogy az erőm.
Érzem ezt már nem sikerül megúsznom. A fény felold, megsemmisít, végleg! Neee…!!!



* * *


Na végre. Annyi év után sikerült. A leggonoszabb legsötétebb mágus is végre legyőzetett, s a mágus világnak nem kell tartani attól, hogy a sötétség korszaka újra visszatér.
Zingdrlán vagyok. Zaguldron mestere. Zaguldroné kit sok neve közt Merlin néven is ismer a mágus világ.
Nem kis feladat volt elrejteni valós énemet és egyszerű muglinak álcáznom magamat.

Még így is gyanakodott rám.
Ő, akit régen csak a Sötétség Gyermekeként ismert és rettegett mind a varázsképesség nélküli, mind a mágusvilág.
Legjobb tanítványomra és barátomra, a fény lovagjára Zaguldronra nem számíthattam, hiszen ő már nincs köztünk. A sötétség elleni harcban vesztette életét, a jó és igaz cél érdekében.
Régen őt is elragadták indulatai, és nem tudott megálljt parancsolni, a gonoszság vonzásának,
mégis én megláttam benne, még mindig nincs elveszve semmi. Még van rá lehetőség, hogy visszaforduljon.
Felismerje a jóság, az igazság, a szeretet szabadságát, erejét. Hogy átjárja az ősi fény, mely ellensége minden gonosznak, minden sötét mágiának.
Bár ezután is gyakran kellet megküzdenie, nemcsak a külső ellenséggel, hanem a benne rejlő sötétséggel is, mégis mindvégig szabad tudott maradni a fény által. Hiányzott a hosszú évek
során, ám mégis jobb volt így, hiszen a Sötétség Gyermeke rögtön megérezte volna a jelenlétét.
Ám most már vége a küzdelemnek. Az utolsó, a legnagyobb sötét mágus, is legyőzetett.
Végre eljött a nyugalom a békesség korszaka.
De mi ez?
Valami sötét, valami gonosz ébredezik. Érzem…, még nem ébredt rá a hatalmára.

Még nem érzett rá teljesen a pusztítás, a rombolás ízére, ám hamarosan bekövetkezik. Meg kell állítani.
A fény harcosai soha nem pihenhetnek.
És megszületett: Richard Dargan.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-11-10, 23:49   #8
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás A tanítvány.

Évezredek teltek el. Év-év után nap-nap után. Már belefáradtam.
A legutóbbi küzdelem a Sötétség Gyermeke ellen sok energiámat emésztette fel.
Úgy véltem itt a rég várt lehetőség, hogy végre visszavonuljak a harcból, és megpihenjek.
Ám ezekután megéreztem a gonoszság újraéledését.
Tudtam, hogy egy újabb gonosz varázsló született valahol.
Még csak gyermek volt ám én megéreztem a benne szunnyadó sötétséget. A fény gyermekei soha nem pihenhetnek, ezt én is
tudtam, ám a fáradtság, a küzdelem végeztével bekövetkező öröm a győzelem felett, elterelte gondolataimat. Így eshetett meg az, hogy úgy véltem, már vége, megpihenhetek.
Éreztem, nem tudnék már még egy ilyen kemény csatát eredményesen végig harcolni, és tudtam, nem is az én feladatom. Jönnek majd mások. Erősek, bölcsek, jósággal, igazsággal,
erővel bíró mágusok.
Ám az én szerepem mégsem ért véget. Megláttam, hogy egy újabb harcost kell felkészítenem.
Ez eléggé nehezemre esett. Főleg azok után, hogy az egyik tanítványom árulására kellett újra és újra emlékeznem.
Bár már az elején észrevehettem volna. Mégis reménykedtem benne, hogy amint Zaguldron úgy ő is le tudja győzni a benne rejlő sötétséget. Tévedtem.
Ezek után sokáig nem vállaltam újabb tanítványt.
És, habár utána is voltak még tanítványaim és tanulva hibámból, bölcsebben tudtam igazgatni útjukat, a mágia útján, a sors által nekik kijelölt ösvényen, mégis soha nem tudtam magam
teljesen túltenni a tévedésemen, és Graxon árulásán.
Ám ő már rég halott, legjobb tanítványommal és barátommal Zaguldronnal vívott harcban vesztette életét.
Ideje volt már hogy továbblépjek. Elindultam, bár még nem tudtam, hol fogok rátalálni az újabb tanítványra. Már rég nem volt kapcsolatom a mágiatudókkal. Varázslókkal, boszorkányokkal.
Azért nem voltam teljesen tájékozatlan, tudtam, merre induljak el.
Utam először a Fekete Kecske fogadóba vezetett. Amint beléptem észrevettem, hogy többen is bizalmatlanul méregettek.
Nem lepődtem meg ezen, hiszen idegen voltam itt.
Idegen azok közt, akik közé tartoztam. Akikért akár az életemet is kész lettem volna adni.
Ha tudták volna … De jobb volt így. Hallottam beszélgetni őket az elmúlt idők eseményeiről, a Mágus Világtalálkozóról, a Varázslóképzési törvényekről, és sok másról, többek között a mindennapjaik ügyesbajos dolgairól.
Egy ideig érdeklődve hallgattam. Némelyek, akiknek megvolt a képességük rá megérezték a harcot mely köztem és a Sötétség Gyermeke közt folyt. Bár ők is csak annyit tudtak hogy
valami iszonytatóan gonosz ébredezett, és veszélybe sodorhatta volna a varázsló, és a varázsképesség nélküli világot, ám már vége.
Legyőzetett. Eltűnt nyoma sem maradt. Az események szereplőinek kilétéről fogalmuk sem volt.
Amint körbenéztem a jelenlevőkön, egyre erőteljesebb lett a meggyőződésem. Ő nincs itt.
A leendő tanítványomat valahol máshol kell keresnem. Egyszercsak, valahol mélyen, a tudatom legmélyén megrezdült egy szó, RAGNART. Tudtam, hogy ez egy varázstudók lakta város neve.
Az a biztos tudat töltött el, hogy ott megtalálom azt, akit keresek. Sőt még inkább, ő fog rám találni.
Az utam Ragnartba elég eseménytelenül telt el. A férfi, akitől útbaigazítást kértem szerencsémre igen készségesnek barátságosnak bizonyult.
A városka utcáit járva egyből szemembe ötlött az üzletek sokasága. Az utcák nyüzsgő forgataga.
A Geldar közben sétálva elöntött az emlékek zuhataga. Ez a név… Ez is egyike volt Zaguldron neveinek. Lám a Varázslóvilág nem feledkezett meg róla, arról mit tett értük.
A sarokhoz érve egy fiatal mágus jött szembe velem. Az ősi erők rezdülése tudatta velem, ő az.
Őt kerestem. Lehet ugyan, hogy nem ő fogja legyőzni azt a gonoszt, akinek születését megéreztem, de biztos, hogy fontos szerepe lesz benne.
Láttam rajta, ő is érez valamit velem kapcsolatban. Amint jobban szemügyre vettem, nagy megdöbbenéssel vettem tudomásul hogy ő egyike azon ritka képességgel született mágusoknak, akiket én Látóknak nevezek. Ők nem pusztán a jövőt látják, illetve tudják
megjósolni különböző módon, mint az átlagos varázslók, hanem látják a jelent, a múltat, a jövőt, és folyamatában látják azt a tervszerűséget, amely mindezek mögött és mindezeken túl
meghúzódik.
Ő nem volt tudatában eme képességének, és még csak részben tudott élni vele, akkor sem tudatosan.
Így is egyből látta, hogy én leszek a tanítója. Amint hozzám lépett egyből így köszöntött. – Mester.
Végre, annyi évnyi keresés után megtaláltam a helyemet. Kérem önt vállalja el a további képzésemet.
- Ki vagy? Kérdeztem. Miközben már azt kerestem, kutattam, lelke legmélyéig hatolva, hol milyen sötétség bújik meg benne. Nem akartam mégegyszer tévedni, hiszen az beláthatatlan
következménnyel járt volna mind a saját, mind a tanítványom életére, valamint a varázsló és a varázsképesség nélküli világra is. Hosszas vizsgálódás után sem találtam benne semmi sötétséget, semmi gonoszt.
- Ki vagyok? Kérdezte. - Egy kereső, aki keresi az útját. Helyét a sors szövedékében.
A nevem Sertion Dalgorn.
- Üdvözöllek ifjú Dalgorn. Feleltem. Én Zingdrlán vagyok. – Pont téged kerestelek, hogy felkészítselek mindarra, amit tudnod kell. Amint észrevettem itt a legtöbben pálcát viselnek,
és a pálca használatával történő mágia a legelterjedtebb. Ebben is tudok neked újat mutatni.
Ám én látom a benned szunnyadó adottságokat. A mentális képességeid, bár még fejlesztésre, csiszolásra szorulnak így is figyelemre méltóak.
Megvan benned a lehetőség, hogy elsajátítsd a mentális mágia rejtelmeit, sőt a Fény mágiájának legelrejtettebb titkait is.
- Köszönöm a buzdítást. Válaszolt - Ám tisztában vagyok hiányosságaimmal, azzal, hogy még csak az utam kezdetén vagyok, még nagyon sok mindent kell megtanulnom. Elsajátítanom.
Kész vagyok elfogadni az ön tanítását, bölcs tanácsait, irányítását.
Meglepett őszinte szerénysége. Örömmel töltött el, hogy nem egy nagyképű öntömjénező személyiséget sodort utamba a végzet. Úgy éreztem benne méltó utódját találtam barátomnak, Zaguldronnak.
Jöjj velem intettem neki, majd elindultam hazafelé. Tudtam, az utunk már egyfelé vezet.
Ő az új tanítvány.
Grendar nem elérhet?  
Régi 2011-11-10, 23:50   #9
Grendar
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-10-27
Összes hozzászólás: 0
Alapbeállítás A harc kezdete.

Sertion gyorsan haladt tanulmányaiban, hamarosan, már szinte mesterét is túlhaladta a tudása.
Ekkoriban már rebesgették, hogy egy gonosz varázsló híveket toboroz. Mindenki tudta, hogy készülődik valami, valami igazán rossz.
Sertion egy napon épp bevásárolni indult, amikor az egyik utcából kifordulva egy kis térre, észrevette, hogy egy fiatal varázsló egymaga szállt szembe három másikkal.
Először úgy gondolta, nem avatkozik közbe, de aztán győzött az igazságérzete.
Az nyilvánvaló volt, hogy a három varázsló, a fekete mágia követői közül való volt.
A fiatal varázsló derekasan helytállt, ám látszott, már nem sokáig tud egyedül kitartani ilyen túlerővel szemben.
Sertion odasietett, és a három feketemágus felé fordult, kezeit felemelte, a köpenye lobogott a levegőben, ahogy a mágikus energia örvényleni kezdett körülötte.
Egyet intett, és a három varázsló bénultan állt előtte.
- Nem tudod, kivel szállsz szembe! szólt az egyik.
- Három gyáva alakkal, akik egy emberrel csak így együtt mernek szembeszállni, egyenként nem.
- Csak ne lennénk lebénítva… kezdte az egyik.
- De le vagytok, és addig le is lesztek, amíg meg nem feleltek arra, miért támadtatok hárman, erre az ifjú varázslóra.
- Nem válaszolunk neked, különben is, minket legyőzhetsz, de a mesterünkkel, nem bírsz el. felelte a legidősebbik.
- Hát, ha nekem, nem akartok felelni mondta Sertion, majd feleltek a varázslótanácsnak.
- A három varázsló összenézett. Látszott rajtuk, semmi kedvük a varázslótanács elé állni.
Sertion felfigyelt rá, hogy a három sötét mágus, megpróbál mentálisan, kapcsolatba lépni valakivel.
Próbálkozásukat siker koronázta. Bár akivel kapcsolatba léptek, nem jött értük, hogy megmentse őket, de hirtelen semmivé vált a bénítás, és pillanatok alatt eltűntek.
- Köszönöm. fordult megmentőjéhez az ifjú.
- Nincs mit, de ki vagy te, és kik voltak a támadóid, és mit akartak tőled? kérdezte Sertion.
- Az én nevem, Sir Thomas Derglard. Talán már hallottad a Derglard nevet. Ősi nemesi varázsló família a mienk. Mindig az igazság, és a jó oldalán álltunk. Akikkel harcoltam, azért támadtak rám, mert nemet mondtam amikor, rá akartak venni, hogy csatlakozzak hozzájuk, én is tegyem le a hűségesküt, uruknak és mesterüknek, Lord Dargannak.
- Ki ez a Dargan? érdeklődött Sertion.
- Talán már te is hallottál róla, hogy egy sötét varázsló elkezdett híveket toborozni.
Ez a varázsló Lord Dargannak hívja magát. Egyre több feketemágus csatlakozik, hozzá, ki hatalomvágyból, remélvén, hogy Lord Dargan mellet neki is jut a hatalomból, ki számításból, ki félelemből.
Még nem készült fel a varázslóvilág arra, hogy megvívjuk a harcot Dargannal, és követőivel, de már egyre többen vagyunk, akik készen állunk arra, hogy egy szövetséget létrehozva, szembeszálljunk velük.
- Én is csatlakozok hozzátok, ha megbíztok bennem. Felelte Sertion.
- Láttam, ahogy felvetted a támadóimmal, a harcot, és ahogy lebénítottad őket megtiszteltetés számunkra, egy ilyen hatalommal bíró szövetségest tudni magunk mellett. válaszolt Sir Thomas.
Még egy ideig beszélgettek, majd Sertion elindult eredeti célja felé.
Sikeresen megvett mindent, amit kellett, majd elindult vissza mesteréhez,Zingdrlánhoz.
Amint hazaért, mindent részletesen elmesélt, ami történt, és megkérte Zingdrlánt, hogy csatlakozzon hozzájuk.
- Már felkészültél, felelte Zingdrlán. Mindent megtanultál, amire taníthattalak.
Én már megharcoltam a magam harcát, most már rajtad a sor. Nem tartok veled, De nem is tartalak vissza.
Ez a te harcod, a te sorsod, a te életed. De azt tudnod kell, hogy míg élek, mindig szívesen látlak, nem csupán mint tanítványomat, de mint barátomat is, akitől sokat tanultam.
- Sertion megköszönte mestere kedves, bátorító szavait. Nekiállt összekészülni, összeszedte a holmiját, és elindult csatlakozni az igazságért, a varázslók és a varázstalan emberek békéjéért harcolókhoz.
Elindult beteljesíteni a sorsát, megvívni a maga harcát.
Grendar nem elérhet?  
 

Téma eszközök
Megjelenítési módok

Hozzászólás szabályai
You may not post new threads
You may not post replies
You may not post attachments
You may not edit your posts

BB code is bekapcsolva
Pofik bekapcsolva
Az [IMG] kód bekapcsolva
A HTML kód kikapcsolva

Fórum ugrás


A pontos id? 19:15 , a GMT +1 id?zóna szerint.


Powered by vBulletin® Version 3.8.4
Copyright © 2000 - 2017, Jelsoft Enterprises Ltd.
Fordítás© vBulletin.hu
Copyright ©2011 by 'Playa Games GmbH'