Bloodmoon - Supportforum

Vissza   Bloodmoon - Supportforum > Board Archives > Archive Community Area

 
 
Téma eszközök Megjelenítési módok
Régi 2011-11-05, 12:19   #1
Reginald
Junior Member
 
Csatlakozott: 11-11-05
Összes hozzászólás: 3
Thumbs up Reginald - Kezdetek

Egy pár szó arról, hogy mi is ez meg ki vagyok.

A S&F Fórumján "dolgozok" mint moderátor, ugyan ezen a néven. Amit pedig most bemutatnék a már ott.. befutott(?).. irományom lesz. Nem vámpíros-vérfarkasos, hanem egy fajta high-mid fantasy a saját magam alkotta világban. Jó szórakozást kívánok. Kritikát várom, nyersen vagy jól átsütve.

Krenea Krónikái


I.Könyv



Reginald
-
Kezdetek



I.Felvonás

Írta: Varga Tamás


I.fejezet: Rémképek

Az Északi-Mocsarakra sötétség borult, amint a nap eltűnt a horizont vonala mögött. Narrowshire szurdokának bejáratánál, az ösvény mentén egy csoport holtest hevert. Egyenruhások és rothadó élőholtak tetemei egyaránt. A jelek egy nem rég lezajlott csatára utaltak. A dögszag olyan erős volt, hogy az erdő illatai sem voltak képesek elnyomni. A testeket varjak csipkedték a sötétben, amíg az első esőcseppek a beborult égből le nem hullottak. Erre a madarak főbb része elreppent, ám egy igen akaratos fajta hátramaradt, tovább marva a vacsorájaként szolgáló fiatal fiút. Ám az élettelennek tűnő test hirtelen megmoccant, mire a madár hangosan károgva elröppent.
A vörös hajú ifjú véresre vert képpel feküdt az egyre felgyülemlő esővízben. Teste karomnyomok fedték, egy döfött sebbel a jobb oldalában. Vérben úszó, szakadt talárján még látható volt a két ölelkező oroszlán, amely a helyi nemes család címeréül szolgált, a Steadyheartoknak. A földön heverő fiú a legfiatalabbja volt a családnak, Reginald. Egyedül, a sötét erdő mélyén feküdt elhagyatottan. A pár órával ezelőtt lezajlott csata teljesen kimerítette és súlyos sebekkel hagyta magára. Az eső megállás nélkül zuhogott a képébe, melynek minden egyes cseppjétől egy reszkető érzés futott le a gerincén, ám ettől egyre éberebb is lett, amire most nagy szüksége volt. Tudta, hogy ha itt marad nem éli meg a pirkadatot. Összeszedte minden erejét, majd mellkasára fordult és mászni kezdett. Amint a holtestek között vergődött előre, a fiú szeretteire gondolt. Mi történhetett velük? Vajon a kastély elesett? Kijutott a hírnök a szurdokból? Amint ezek a gondolatok cikáztak keresztül a fején, a sebeitől érzett fájdalmak kezdtek elhatalmasodni rajta. Egy hatalmas ordítva oldalához kapott, megszorítva szúrt sebét. A következő pillanatban azonban mozdulatlanra dermedt. A körülötte lévő bokrokban mocorgásra lett figyelmes. Pár másodperc elteltével egy hármas csoport sziluettjét látta előlépni a félhomályban rejtekükből. Rothadó, megcsavarodott testüket odavonszolták Reginaldhoz, majd elkezdték szagolgatni, közben különböző morgó hangokat adván ki. A fiú biztosra vette, hogy a hullarablók gyomrában fogja végezni. A következő pillanatban viszont egy éles, suhanó hang zavarta meg a csendben sertepertélő élőholtakat, majd azok remegve rogytak a földre, egy-egy íjveszővel a koponyájukba fúródva.
A Fiú kieresztette a benntartott levegőt egy hangos sóhaj kíséretében. Amint ereje lassan elhagyta, látása homályosodni kezdett. Az utolsó dolog amit még látott egy fölötte álló, csuklyát és maszkot viselő, köpönyeges alak volt.
Reginald kinyitotta szemeit, majd elbágyadva körbepislogott. Négykézlábra tápászkodva megpillantotta tükörképét egy víztócsában, meglepődve azon amit lát. Arca idősebb volt, szakállas és egy hatalmas heg díszítette homlokát.
Nem volt halott, de mégis, hol volt? Díszes lemezpáncélt viselt, a Kephast Lovagrend címerével. Amint jobban körbenézett rájött, hogy egy lángokban álló, márványfalú, hatalmas téren hevert. Körülötte kiégett vagy felmarcangolt holttestek. A tér közepén egy óriási tűzoszlop magasodott, mellette egy ébenfekete páncélt viselő, hófehér arcú férfival. Reginald felemelte magát, majd a törmeléken és holttesteken keresztül megindult az oszlop felé. Elég közel érvén, látása elkezdett vibrálni, majd egy fényes, fehér villanás elvakította. Mikor visszatért látása egy éles, hirtelen hasába hasító fájdalomtól gyomrához kapott:

– Ah’solom! Solom! Meri’on de’ka – harsogta az ismeretlen férfi, miközben kaján vigyorral az arcán kardját jól megforgatta a fiú gyomrában. – Az Utolsó vére is kiontatott! A Kornak idő előtt vége szakadt!

Reginald szólni próbált, de amint kinyitotta száját, abból elkezdett bugyogni a vér. Hamarosan a világ a feje tetejére állt, a fiú teste pedig elernyedt a férfi kardján.

A tágas, kőfalú szobába a nyitott ablakon, a felkelő nap fénye kezdett beszűrődni. Lassan megvilágítva a helységben lévő, díszes bútorzatot. A szekrényeken, székeken és asztalokon bőrnyi vékony porréteg húzódott, mely fel-fel csillant a rajta megtörő napsugaraktól. Az ablakkal szembeni, baldachinos ágyon hevert Reginald, mellette az éjjeli szekrényen használt szikék, félbetört íjvesszők, vérbe száradt törlőkendők voltak széthányva. Végtagjai és mellkasa nyomókötést viseltek, amik már elég erősen át voltak vérezve. Az eszméletlennek tűnő Fiú mozgolódni kezdett, majd hosszas morgolódás után lassan kinyitotta szemeit. A reggeli fény a fáradt szemeinek erősen hatott, ezért egyik kezével gyorsan eléjük is kapott, ám ettől sebeibe belenyilallt a fájdalom. Mély, lassú lélegzeteket véve és oldalát szorongatva próbálta mérsékelni fájdalmait, miközben hunyorogva felidézte az utolsó dolgot amire emlékszik. A csapatán rajta ütöttek az élőholtak a szurdok bejáratánál, mialatt a New-Havenbe tartó hírnököt kísérték. Sötétség leszállta után tért magához, majd a szobájában ébredt egy lázkeltő rémálom után. Talán az egész csak egy álom volt, tanakodott magában, miközben óvatosan kikecmergett az ágyából. Alsóneműben, kötésekkel fedett testtel a szobája ablakához lépett, majd a könyöklőre támaszkodva kitekintett rajta.
Nem, nem álom volt, nyugtázta magában. A családi kastély alatt, a szurdok mélyén fekvő falucska, mely Narrowshire nevét viselte, már csak kiégett mása volt régi önmagának. A távolból a Fiú látni vélte, amint lassan vonagló alakok élettelen testeket vonszolnak körül a település utcáin, halomba hányva őket a sarkokon. Viszont ezek szerint a kastélyt még nem esett el. Sarkon fordulva a szekrénysorhoz lépett, majd kitárta azoknak ajtajait és öltözködni kezdett. A nagyobb ívet leíró mozdulatok által keltett fájdalmat egy-egy átkozódó mondat vagy morgás kísérte, míg végre magára nem öltötte gúnyáját. A kötéseket mindössze egy díszesen hímzett, „V” nyakú, fodrozott, fehér ing fedte. Nadrágja ennél már kevésbé volt puccosabb, mindössze egy egyszerű, de annál tartósabb bőrből varrott ruhadarab volt, egy szimpla madzaggal rögzítve derekánál. Lábbelijét egy pár egyszerű bőrcsizma képezte.
Mielőtt még kilépett volna az ajtón, az ágyához ment és nyakába akasztotta az éjjeli szekrényen heverő szelencét, majd szobájából a kerengőre vezető ajtón távozott. A második emelet nyitott, udvar felé néző folyosóján hemzsegtek az emberek. Cselédek szaladgáltak fel 's alá, különböző dolgokat hurcolva magukkal. Vizes törölközők, orvosi felszerelés, vagy egy-egy levágott végtag is meg-meg fordult kezeik között. A falak és a kerengő korlátja mentén a helyőrség katonái feküdtek. Legtöbbjük testét átvérzett kötések fedték, kinek törött keze volt a nyakába kötve, kinek a feje volt bebugyolálva. Ezek ám csak a jobbik esetek voltak. Voltak olyan emberek, akiknek végtagjaik párosával is hiányoztak. Reginald a tömegben, óvatosan kerülgetve a földön heverő sebesülteket elindult a földszintre vezető lépcsősor irányába. Útközben le-le tekintett a belső udvarra, ahol még nagyobb volt a sürgés-forgás. A harcképes személyzet törmeléket takarított, tüzet oltott, muníciót hordott. Amint Reginald lefelé bicegett a lépcsőfokokon szembetalálkozott, pontosabban neki ütközött egy sebesült társát cipelő, őszült hajú, hatalmas pajeszokkal rendelkező férfinak. Vörös képe csak úgy világított a loboncos, szürke fürtjei mögül hatalmas, krumpli orrával az élen. A helyőrségnél megszokott, fekete-fehér uniformist viselte, ám egy kapitányi csíkkal a szíve fölött:


– Figyelj hova mész kölyök! Reginald! Hála az Égnek, hogy magához tért! Már azt hittük, el fogja vinni a láz – harapta el a mondata végét a férfi.

– Én is rendkívül örvendek, Merelow Kapitány. A láz? Mégis meddig voltam eszméletlen – érdeklődött a fiú.

– Ma egy hete, Úrfi. Az bestiák azóta megállás nélkül ostromolták a pozíciónkat.

– Értem. Apámat merre találom – kérdezte Reginald, bólintva a Kapitány válaszára.

– Utoljára a Nagyteremben láttam. Eligazítást tartott a kastély védelmével kapcsolatban – válaszolta a Kapitány, azzal tovább sietett a kerengőn, szabad helyet keresve erősen vérző bajtársának.

Keresztülverekedve magát az udvari forgatagon, Reginald alaposan szemügyre vette a kastély állapotát. A falakon több helyen is ostrom lövedékek találatainak nyomai látszottak. Ezek szerint a támadók elfoglalták Narrowshire védműveit és a kastély ellen fordították azokat. A kapu hatalmas gerendákkal kitámasztva állt, pár apróbb lyuk kivételével épnek látszott. A kövezett udvaron lévő, a Steadyheart vérvonal tagjait ábrázoló szobrok nagy része még sértetlenül állt, ám Naranel szobrát egy lövedék derékban ketté törte. Voltak olyan belső falrészek, amelyeket már csak a felfutó növényzet tartott a helyükön. Amint a fiú a főkapuval szemben elhelyezkedő Nagyteremhez ért nyugtáznia kellett, hogy a helység ajtaja ugyan csak hiányzott, feltehetően az ostromnak köszönhetően. Az ajtó igazán pompás mestermunka volt, a Steadyheart Kastély legrégebbi darabja. A család történetét folyamatosan belemetszették az épület felhúzása óta. Sajnos már csak kisebb, nagyobb darabok maradtak hátra a hatalmas, kétszárnyú ajtóból. Reginald pár percnyi néma csend után belépett a Nagyterembe a törmeléken áttaposva.
A terem valószínűleg a kastély leghatalmasabb helysége volt. Egyben szolgált ebédlőként, szentélyként a falu szertartásaihoz és mint főhadiszállás csaták idején. A felépítése is hasonló módon mutatta a helyzetet. A körkörös alaprajz hatalmas mozgásteret biztosított a bútorzatnak és az embereknek. Jelenleg minden szék és asztal fel volt fordítgatva. Középen egy méretes, úgy szint körkörös, alacsony asztal állt, rajta a szurdok részletes térképeivel. Az asztalon, ami elég vaskosnak tűnt, éppen egy hosszú, ősz hajú férfi állt, komor tekintettel, tetőtől talpig páncélban. A köré gyűlt egyenruhások emelt tekintettel figyelték, amint magabiztos hangon taglalta a védelmi tervet:

– A dögök csak egy úton jöhetnek fel! Napnyugta előtt felöntjük az emelkedőt kátránnyal, majd mikor már jó részük feljutott, felgyújtjuk őket! Nem az én kastélyomat fogja megszállni holmi élőholt portyázó had! – magyarázott a férfi, elég erősen gesztikulálva, ám ekkor hirtelen megakadt a tekintete a belépő fiún – Reginald! Fiam, de jó, hogy itt vagy! Már attól féltünk, hogy elragadtak sebeid.

– Jól vagyok Apám, köszönöm. – válaszolta a Fiú majd közelebb lépett a körhöz, melyben a tekintetek azonnal rászegeződtek, amint apja megszólította.

– Mond már Fiú, mi hír a futárról! Sikerült kijutnia a szurdokból? – kérdezősködött az őszülő, ám még mindig ébenfekete hajszínnel rendelkező, sötét tekintetű, hófehér arcú férfi. Egyenruhája különbözött a többiektől. Még társai Narrowshire helyőrségének egyenruháját viselték, ez az alak talpig barna páncélzatot viselt, mellvértjén egy fekete, kettéhasadt üllővel.

– Hagyd levegőhöz jutni a gyereket, Smith! – förmedt rá egyik társa a tolakodó alakra.

Igen, ő volt Hektor Smith, a Smith család feje. A hétköznapi név viszont igencsak szokatlan vérvonalat rejt maga mögött. A Steadyheartok az évekkel ezelőtti lázongások során a lázadó elfek oldalát fogták, míg a Smithek a királyi seregeket erősítették. Az összetűzésnek egy a Reginald apja, Anton és az akkori Smith családfő, Hektor apja, Gareon közötti párbaj vetett véget. Az összecsapásban Anton halálos sebet ejtett Gareonon, így lett Hektor a Smith vérvonal feje és egyben a Steadyheartok hűbérese:

– A szurdok kijáratánál rajtunk ütöttek az élőholtak, már vártak minket – kezdte mondandóját Reginald.

– Áh, végünk van! Sose kapunk segítséget New-Havenből! Remek munkát végzett a fiad, Steadyheart! Tudtam, hogy nem szabadna rábíznunk – förmedt fel indulatosan Hektor.

– Ez nem teljesen igaz, Százados. – folytatta Reginald – Az utolsó emberig harcoltunk, a futár kijutott a szurdokból, én pedig magammal hoztam egy apró emléket.

– Igen? Mégis mi lenne az? A sebeid? – érdeklődött gúnyolódva Smith.

– Mielőtt eszméletemet vesztettem – a Fiú a nyakában logó apró szelencéhez nyúlt majd kinyitotta azt és kivett belőle valamit – Sikerült az egyik támadóról leakasztanom valamit.

– Mit művelsz, Fiam? – vonta fel szemöldökét Anton.

– El lettünk árulva, Apám! Az áruló jól tudta, hogy mi fog történni és segítette a városban megtelepedő nekromantákat. – Reginald felemelte kezét és Smithre mutatott.

-Mi!? Én?! Ez felháborító! A Fiú badarságokat beszél a vérveszteségtől! – förmedt fel a százados, a körülöttük álló tömeg úgyszintén hangvételét adva.

– Az meglehet, hogy a fejem még nem tiszta, de bármikor megismerném a maga családjának pecsétgyűrűjét. – válaszolta Reginald, kinyitva tenyerét, az asztalra ejtve az eddig kezében tartott apróságot, ami mint kiderült, a Smith család pecsétgyűrűje volt.

– Badarság! Bárki tudna készíteni egy hamisítványt! – tiltakozott Smith.

– Az meglehet, de mégis miért viselne egy élőholt ilyen gyűrűt? – tanakodott Anton kételkedő hangnemben.

– Nem tudok mit mondani, Uram. Biztosíthatlak, hogy én Hozzád vagyok hűséges. – válaszolt térdre roskadva Smith.

– Megható műsor. – mormolta levegővétele alatt Reginald.

– Mit merészelsz? Kivágom a nyelved, Te kutya! – förmedt fel a százados, talpra szökkenve.

– Elég! – emelte fel hangját Anton – Nem fogjátok egymás vérét ontani miközben egy élőholt had portyázik Narrowshireban. Százados őrizet alá kell helyeznem, ugyanis ez eléggé nyomatékos bizonyíték. – fejezte be a lovag, hangneme visszatérve egy higgadt mértékbe.

– Uram a védelemben van szükséged rám! Nem gondolhatod komolyan, hogy bezársz egy dohos cellába! – tiltakozott Smith.

– Igen is, gondolom. Őrök! Elvezetni! – kiáltott fel Anton, ezzel a Smith mellett álló két egyenruhás karon fogta a századost és elhurcolta, aki ezt, igaz halkan szitkozódva, de tűrte.

– Remélem nem tévedtél, Fiam. Nem szeretném a Smitheket mint ellenség. Főleg ilyen időkben. - lépett Reginaldhoz apja.

– Te is láthatod, hogy a bizonyíték mire mutat. A Százados osztja be az őrjáratokat a szurdokban. Hetekkel ezelőtt észlelnünk kellett volna ha nekromanták ügyködnek Narrowshireban. – válaszolt Reginald, egy elég meggyőzött hangnemben.

– Igaz, de nem ítélkezhetünk teljes tudás nélkül, ezt sose feledd! – tette hozzá Anton, majd felemelte a hangját – A terv tiszta. Sötétedésre készen kell lennünk, csak akkor lehet esélyünk visszaverni a támadást. Gyerünk, munkára fel! Fiam, te pihend ki magad, minden járni képes emberre szükségünk lesz a falakon. – tette hozzá Anton, megveregetve Reginald vállát.

– Rendben, Apám. – válaszolt bólintva Reginald, majd a többi tiszttel együtt elhagyta a termet.

A Nagyteremre csönd borult. Anton magára maradt, az árnyak társaságában. Odakintről csak a nyüzsgő udvar zaja szűrődött be. A paladin megfogott egy felfordított széket, majd talpára állította azt és leült rá.

– Még mindig elég nehezen hiszem. – mondta Anton.

– Helyesen cselekedsz. A Fiad egy új kort fog elhozni erre a világra, egy jobb kort. – mondta az árnyakból kilépő csuklyát viselő, női alak.

– Biztos ez az egyetlen út? – kérdezte Anton, egészen halkan.

– Az úton majd mindannyiunknak áldozatokat kell hoznia. Amit te teszel, el fog törpülni azok mellett a döntések mellett, amiket a Fiadnak kell majd meghoznia. – felelte a rejtélyes alak.

– A Szent Fény irgalmazzon neki – mormogta Anton, majd feltápászkodott a székéről és elhagyta a Nagytermet, a csuklyás alak pedig beleveszett az árnyakba.
Ekkor Reginald mit sem sejtve a kis találkáról, éppen átvágott az udvaron amit időközben kicsit rendbe szedtek. A katonák a főkapu tovább erősítésén dolgoztak, még mások kátránnyal teli vödröket cipeltek, vagy éppen hordókat görgettek. A fiú megmászta a lépcsőket a felső szintre, majd szobája irányába indult. Miután belépett az ajtón és becsukta azt maga mögött, valaki átölelte, amitől kicsit megugrott, még meg nem hallotta az ismerős, édes hangot:

– Ó Reginald, úgy aggódtam. – szólt a lágy, édesgető hang.

– Nem kellene rám ijesztened, Isharel. Még a végén kardot rántok. – válaszolt a fiú, azzal megfordult és viszonozta az ölelést.
Isharel, egy egyszerű szolgáló lány volt. Barna, befont fürtökben lógó tincsek tengerkék szemekkel párosítva. Pirospozsgás, kerekded arc egy aprócska orral és folyton folyvást mosolygó ajkakkal. A külső szemlélő ennyit látna ha a lányra néz. Ám Reginald ennél sokkal többet vélt felfedezni Isharelben. Ezt a lány gyűrűsujján megtalálható gyűrű is mutatta:

– Mikor Mirjam becipelt a kastélyba azt hittem, hogy elvesztettünk.. elvesztettelek – folytatta a lány, miközben Reginald a füle mögé simította az arcába lógó barna tincseit és a homlokára nyomott egy lágy, nyugtató csókot.

– Én is azt hittem, hogy végem van, de a szerencse mégis ránk mosolygott. – felelte a fiú, miközben viszonozta a válaszul kapott csókot a lánytól.

– Egész idő alatt az ágyad mellett ültem, egy percre sem tágítottam! – folytatta Isharel elcsukló hangon, miközben Reginald felemelte a lányt és az ágyához cipelve

– Te kötözted a sebeimet? – kérdezte Reginald, miközben kezei tettek egy kört Isharel hátán, próbálva nyugtatni a sírás küszöbén álló párját.

Isharel csak bólintott, majd megcsókolta Reginaldot.

– Már teljesen átvéreztek. Ideje lenne újrakötöznöd. – folytatta Reginald, miközben egy széles mosoly ült ki a fiú arcára.

– Ahogy óhajtja, „Úrfi”. – válaszolta kuncogva Isharel, majd a hátára fektette a fiút és az ölébe ülve átkarolta, ismét megcsókolván.

Reginald kinyitotta szemeit és arra lett figyelmes, hogy még mindig szobájában, ám már a padlón fekszik, körülötte pedig minden lángokban állt.
Felkelve a hűvösnek ható kőpadlóról Reginald szemrevételezte a helységet. Isharelnek hűlt helye volt, a bútorzat pedig fel volt forgatva. A szoba elkezdett megtelni füsttel. Tudta, hogy menekülnie kell. A lángoló ajtót lerúgva a kerengőre jutott, ami úgyszintén elborított a tűz. A párkányhoz sietett és lenézett a belső udvarra. Halomba hányva hevertek a lángoló holtestek. A kastély körös körül lángolt, úgy tűnt Reginald volt az utolsó túlélő. Jobbra a fiútól, a lángok elkezdtek felcsapni, elborítva mindent, ismét menekülésre kényszerítve. Reginald végigszaladt a kerengőn, majd az északi bástyához érve fel a falakra, körültekintve látta, amint az egész szurdok, a hegyoldalak és maga az égbolt és lángokban állt. A fiú elindult az északi falon, kétségbeesetten keresve a kiutat, ám nem találta. Amint az északi bástyára ért rájött, hogy nincs menekvés, bármennyire is harcol. Térdre roskadva zokogni kezdett, majd amint a lángok körbezárták, kedvese jelent meg előtte, nyugtatgatva simogatva fejét:

- Nem a te hibád, Szerelmem. Te mindent megpróbáltál. Én megbocsájtok neked. - mondta a lány, amint mindkettőjüket elborították a lángok, mardosva testüket még azok szénné nem váltak.


A nap utolsó sugarai szűrődtek be Reginald szobájába, cirógatva az ágyban fekvő fiatal párt. Mikor az éjszaka a szurdokra borult, a távolból ordítozás és kiáltások hallatszottak. Reginald szemei kipattantak. Pulzusa az egekben, homlokáról verejték tenger ömlött, légzése heves, zaklatott volt. Isharel egy pár perc múlva ébredt fel:

– Mi az? Mi történik?

– Jönnek. – felelte Reginald, majd kificánkolt a lány öleléséből, kiugrott az ágyból és magára öltötte a szanaszét heverő hacukáját – Zárkózz be is bújj el, ne nyisd ki az ajtót senkinek, csak nekem!

– Vigyázz magadra! – mondta Isharel aggodalmaskodva.

– Mindig azt teszem. – válaszolta Reginald, majd búcsúként még egyszer megcsókolta a lányt és kisietett az ajtón.
Reginald nem elérhet?  
 

Téma eszközök
Megjelenítési módok

Hozzászólás szabályai
You may not post new threads
You may not post replies
You may not post attachments
You may not edit your posts

BB code is bekapcsolva
Pofik bekapcsolva
Az [IMG] kód bekapcsolva
A HTML kód kikapcsolva

Fórum ugrás


A pontos id? 19:15 , a GMT +1 id?zóna szerint.


Powered by vBulletin® Version 3.8.4
Copyright © 2000 - 2017, Jelsoft Enterprises Ltd.
Fordítás© vBulletin.hu
Copyright ©2011 by 'Playa Games GmbH'